Elemzésem témájául azért a fent említett, szabadon választott értekezést jelöltem meg, mert számomra eddig ez a mű reprezentálta a legkönnyebben filozófiai mondanivalóját egy olyan kérdéskörről, amely a napokban is népszerű. Friedrich Wilhelm Nietzsche egyértelmű, olykor éles hangvétele nagymértékben hozzásegített ahhoz, hogy a kereszténységről, papságról, és zsidóságról alkotott vélemények közül hozzájuthassak egy radikális, ám de ésszerű magyarázathoz, amely nyitott kérdések tucatját válaszolja meg, és egyúttal számos újat is teremt egyszerre. Elemzésemet nem a Filozófiatörténet tantárgy tematikája alapján dolgoztam ki, inkább törekedtem arra, hogy az egész művet tüzetesebben vitassam, lépésről lépésre.
A szerző saját művét egy teljesen rendhagyó, szószóló elméletnek tartja, amelyet csak olyan emberek érthetnek meg, akik akarják az igazságot. „Új fülek új zene számára. Új szemek, melyek a legtávolabbi dolgokra néznek. Új lelkiismeret olyan igazságok számára, melyek mostanáig némák maradtak.”[1] Ez az igazság úgymond fellebbenti a fátylat a papság tevékenységéről, a keresztény ideológia nagymértékű torzulásáról.
Az alapelv, mi szerint a legkárosabb bűn az, hogy részvétet érzünk azok iránt, akik „félresikerültek és gyengék”[2] mind a kereszténység ellen irányul. Nietzsche szerint a hatalom érzésének akarása, a hatalom növelése számít jónak, a gyengeséget nagymértékben elutasítja, rossznak vallja. Az ez által megfogalmazott embertípus félreértésre, és antiszemitizmusra ad okot, hiszen hasonló értékeket fogalmaz meg ezzel kapcsolatban: „magasabb értékű, életrevalóbb s ígéretesebb jövőjű”[3] Ennek a legerősebb ellentéte, (az előbb említett fajtól való félelemből adódóan) maga a keresztény ember. Ennek eredményeként már kialakulnak első képeink arról, hogy mit tart a szerző a kereszténység alapvető problémaforrásának.
Hiszen egy olyan „fajról” van szó, amely a hit zászlaja alatt bármilyen megmozdulásra szert tehet, ítélkezhet, véleményt nyilváníthat, és szent törvényeket hozhat büntetlenül, noha ezekről nincs olyan ítélkező fél, aki egyáltalán felülbírálhatná. Minden ellen, ami igazságos, tiszta gondolkodásmódot képvisel, azt sem a keresztény ember, sem a papság nem nézi jó szemmel. Nietzsche szerint ez egy „életre-halálra szóló háború”, amely megvívásának folyamatát jelen korban is szemmel kísérhetjük. Egyetértek azzal, amely megkérdőjelezni azt a gondolatot, mi szerint a szellemiség legfőbb értékeit kísértésnek kellene érezni. Hiszen mi alapján ítéltetik meg a születéstől tartó, eredendő bűnösség?
Az Antikrisztusban folyamatos vonalat kap a „décadence” fogalma, amely eredetileg romlást, romlottságot jelent. Nietzsche szerint „décadence” mindaz, amely szolgál a romlásnak, a gyengeségnek, és a hatalom hiányának. Egyúttal romlásnak lehet nevezni azt is, hogy miért történhet meg az, hogy az ember a gyengébbet választja? Személyes tapasztalat, és számos közhely szerint a nehezebb út az, amely pallérozza a lelket. Ilyen módon gondolkodva értettem meg azt, hogy a kereszténység számos ígérete az üdvösségről nem lehet teljes mértékben igazság, hiszen maga a születéstől származó bűnösség, a későbbi félelem a vétségekből adódóan mind olyan alapvető félelemérzetet kelt, amely hosszú távon hátrányos helyzetbe hozza a hívő embert. „Az ember veszít erejéből, ha részvétet érez. Az az erőveszteség, mellyel a szenvedés már magában megrövidíti az életet, csak fokozódik és hatványozódik a részvét által”.[4] Ez az emberi ösztönök teljes tagadását jelenti számomra, amely szinte az élet szépségeinek tagadását is maga után vonja. És Nietzsche szerint ez az, ahol a „hyperboreiosz”[5] szerű filozófusnak közbe kell lépnie. Az élet tagadása, és nihilista gondolkodás ellen, „itt használni kell a szikét”[6].
Nietzsche szerint a teológus hivatalból tagadja az életet, mindenfajta tudományt, ésszerű gondolkodást, és a becsületet. Itt érezhetjük azt a fölényt, amellyel a pap felülkerekedik ezen kérdésekről alkotott tanításokban, hiszen ő a szeplőtlenséget, szentséget tartja elsődlegesnek, és egyúttal vétózhatatlannak. Ez által az irányvonal által vesztünk az alapvető igazságérzetünkből, véleményem szerint bármilyen kérdésről legyen is szó, amelyet ésszerű módon vizsgálunk meg; előbb utóbb falba ütközteti a keresztény vallás valamely motívuma. Ahogy a tudományok visszakanyarodnak előbb-utóbb a filozófiához, úgy pl. a keresztény hit szerint a teremtés, evolúció is folyamatosan kap teológiai eredetű magyarázatot. Számomra a tudományok által felhozott eredmények azért követhetők, mert mindenfajta eredményt, jelenséget bizonyítani szükséges. És az a lépéssorozat, ami alapján új bizonyítékok születnek, önmagában a tudomány fejlődését jelentik; és jelen esetben semmi szükség teológiai magyarázatra. Csak ahogy a tudományos kísérletek meghasonulnak az által, hogy számos bizonyítás akár egy életet is igényel, az idő elteltével az emberiség visszakanyarodik ahhoz, hogy teológiai vonalon kezdjen gondolkodni. És jórészt a szerző ezért fogalmaz meg egy alapvető hatalmat ezek fölött az emberek felett, akik felett végül a Hit uralkodik (győzedelmesen).
Nietzsche másik legkedveltebb fogalma a csandála. „Egyike a legmegvetettebb hindu kasztnak Indiában, mai jelentése is ezt tükrözi: tisztátlan foglalkozást űző, megvetett ember, söpredék.”[7] Ez a megnevezés szoros kapcsolatban áll a décadence -szel, hiszen a csandálát képviselő ember egyúttal birtokában van egyfajta fikciónak. Ezt a szerző az „Isten”, „lélek”, „szellemek” szavakban foglalja össze, amelyek mind a képzelet szüleményei. „E tiszta fikció-világ abban abban különbözik az álomvilágtól – mégpedig nagyon is hátrányára -, hogy az utóbbi a valóságot tükrözi vissza, míg amaz a valóságot meghamisítja, elértékteleníti és tagadja.”[8] Számomra is sokkalta kézzelfoghatóbb az álmokat megérteni, mint józan ésszel gondolkodni arról, hogy mit takar keresztény értelemben a „lélek”, „bűn”, „Isten országa”. Az a fajta győzelem, amely a bizonytalan embert félelemérzetre készteti a teológus által, a décadence legnyilvánvalóbb formája. „A kellemetlenség érzésének az örömérzet fölötti túltengése az oka ama fiktív morálnak és vallásnak: egy ilyen túltengés azonban a décadence képletét nyújtja...”[9]
Nietzsche a keresztény ideológiát számos helyen a buddhizmussal állítja szembe. Véleménye szerint az utóbbi realisztikus, és pozitivista vallás. Ebben a tekintetben kikristályosodik a félelemmel kapcsolatos kontraszt, mi szerint a kereszténységben jórészt folyamatos félelem honol a vétkek által; a buddhizmus viszont nyugalmat, és háborítatlanságot hirdet, ahol hiányzik a nagymértékű ingerelhetőség, és a kategorikus imperatívusz egyaránt. Vérmérséklet tekintetében a kereszténység szangvinikus jeleket mutat, míg a buddhizmus hűvös, szelíd, és így is éppen olyan bölcselkedő tud maradni.
Nietzsche joggal vizsgálja tüzetesebben a zsidóság, és egyúttal a kereszténység gyökereit, Izrael történelmének pálfordulását magyarázva. Kezdetben Jahve a nép önérzetének volt közvetlen kifejeződése, majd az anarchia, és az asszír hatások által ez az istenség már nem volt összhangban Izraellel. A papok megjelenése behozta a „jutalom”, valamint az „engedetlenséget megtorló büntetés” fogalmát. Először itt jelent meg az a differencia, amely az igazságosság istenét egyfajta követelő istenné tette. „Egy olyan Isten, aki követel – egy olyan Isten helyett, aki segít, aki utat mutat, s aki lényegében nem más, mint szó, a bátorság és önbizalom mindahány sikeres megnyilvánulásának szava...”[10] Jelen korunkban számos ember törekszik arra, hogy alternatív gondolkodását Istenről megpróbálja teológia mentesen megfogalmazni. Ez alapján sokféle megnevezést találunk Istenre, például „Sors”, vagy „Jóakaró”. De valamilyen oknál fogva egyre többször tapasztalható az, hogy az ember direkt kerülőutat jár be, hogy ne kelljen magát az „Isten” terminust használnia. Ez kételkedésre ad okot azzal kapcsolatban, vajon miért van ez a tartózkodottság? Nem a divatos, kereszténység derékba töréséről szóló könyveket, filmeket, és teóriákat veszem alapul, hiszen ahogy a tudománynak, ezeknek a médiumoknak is szigorú bizonyításra van szüksége – már ha találunk köztük olyat, amely nem erősen fikció alapú. Hanem egyfajta szabad gondolkodás kifejlődése van készülőben mindazonáltal, hogy milyen hatásoknak, szocializációnak, hitről szóló tannak van kitéve az egyén.
A szerző egyetlen helyen oldja fel a a megváltóval kapcsolatban fogalmazott feszültséget. „Ez az 'örömhírhozó' úgy halt meg, ahogyan élt, ahogyan tanított – s nem azért, hogy 'megváltsa az embereket', hanem azért, hogy megmutassa, hogyan kell élni. A gyakorlat az, amit hátrahagyott az emberiségnek (…) gyalázkodással és gúnyolódással szemben – magatartását a kereszten.”[11] Ez az a fejezet, amelynél hogyha a kontextust nem ismernénk, joggal hihetnénk prédikációnak a vezérgondolatot.
Amely az eredeti keresztény ideológiát igaz módon képviseli, az nem egy népcsoport, ország, vagy forrásmű, hanem egyetlen személy, Jézus Krisztus volt. Nietzsche félreértést vél felfedezni abban a terminusban, hogy „kereszténység”, hiszen minden hittétel, amely még kicsit sem szenvedett torzulást, az egyedül Jézusban kristályosodik ki. A Biblia, és a különböző apokrif irodalom már erősen magán viseli annak a fajta hamisításnak a jeleit, amely az Antikrisztus szerint számos írást hagyott ki szándékosan a szent könyvből. Jézus halálát követően úgymond vele halt maga az Evangélium is, és így lett belőle - Jézus élete nélkül - egyfajta „Dysangelium”. („Az 'Evangélium' meghalt a kereszten.”[12]
Nietzsche számos hittételt mutat be a fent említett „dysangelium” elmélettel kapcsolatban, és azokat egy-két mondat erejéig ércesen kommentálja is. Ilyen például: „'A ki pedig megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik.' (Márk 9,42) – Mily evangélikus!...”[13] Valóban az Antikrisztus szerint ellentmondásos példákat hoz fel, de ilyen értelemben a Biblia szinte bármelyik pontja kétségessé tehető, hasonlóan kritikus módon. Hogyha a keresztények szent könyvét, és az Antikrisztust vesszük alapul, akkor véleményem szerint egy olyan útvesztőbe jutunk, ahol megkérdőjeleződik a tiszta ésszel való vizsgálat, hiszen az éles fogalmazás, és ítélkezés befolyásoló erővel hat, kivéve, ha készek vagyunk pártatlanul vizsgálni mindkét „fél” mondanivalóját. A fent említett idézet nem is tulajdonképpen a Nietzsche által megfogalmazott Isten ellen irányul, hanem a Márk könyvében található szövegkörnyezet szerint teljes mértékben a bűnre utal. Noha a bűn Isten ellen van, inkább azt érdemes vizsgálni, vajon mi számít ebben az esetben „bűnnek”. A keresztény oldalt tüzetesebben szemügyre véve, amely toleranciát hirdet másokkal szemben, megemlítendő az is, hogy az idézet szerint azt szükséges a tengerbe vetni, aki a keresztény ideológiát megkérdőjelezi: tehát itt semmilyen módon nem találunk „Aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel” aspektus szerinti türelmességet.
Érdemes megemlíteni azt, ahogyan a szerző Pál apostolról vélekedik. Számos utalást találunk arra, hogy Pál a megfogalmazott csandála pszichológia legnagyobb képviselője, és az Antikrisztusban sok helyen említett „bosszú apostolai”[14] közül ő a legmeghatározóbb jelenség. Ezt Nietzsche abból eredezteti, hogy az apostol a Jézus által tanítottakat saját véleményére formálta át, és ezzel ártó hatással volt a keresztény ideológia teljességére. „Pál le akarja rombolni az 'evilági bölcsességet': ellenségei az alexandriai iskolázottság jó filológusai és orvosai – őellenük indít háborút”.[15] Véleményem szerint a szerző ennek a küzdelemnek a kezdetére teszi azt az időszakot, amikor a kereszténység ítélete a tudományokkal szemben kialakult. Fel lehet fedezni azt az erős ellentétet, amelyet a szerző teljes mértékben ebben a fejezetben élez ki, szerinte nem élhet együtt a filológia és az orvoslás a kereszténységgel. „Az orvos azt mondja: 'gyógyíthatatlan', a filológus pedig azt, hogy 'szélhámosság'..”[16]. Hiszen mindkét ágazat a saját tudománya tárgyának vizsgálja a lényegét, és ez által csak a keresztény ellensége lehet. A tudományellenességet legfőképpen a bibliai teremtéstörténet magyarázatával tárja fel Nietzsche, amely egyértelműen pontot tesz annak a végére, milyen sorsot szán ennek a szerző. „'Nem szabad tudnod”: - a többi ebből következik. (…) Hogyan védjük meg magunkat a tudománnyal szemben? hosszú időre ez lett fő problémája.”[17]
Erős utalásokat találunk arra is, hogy a kereszténységet teljes mértékben betegségnek kell felfogni. Nietzsche ezzel a túlzással próbálja felhívni a figyelmet mindarra, amelyről összefoglalásképpen a műben olvashatunk a papságról, hittételekről, és magáról az ideológiáról. Nem beszélve arról, ahogy idiotikusnak, betegnek, fertőzöttnek vél mindenkit, aki segédkezik abban, hogy a „hazugság kedvéért hazudjanak”[18]. A hitről való kép is megfogalmazódni látszik, Nietzsche szerint „A 'hit' azt jelenti, hogy nem akarjuk tudni, mi az igaz.”
A szerző érdekes problémára hívja fel a figyelmet a következő gondolatmenettel: „Már régen megfontolás tárgyává tettem, hogy vajon a meggyőződések nem veszedelmesebb ellenségei-e az igazságnak, mint a hazugságok? (…) Ezúttal a döntő kérdést szeretném feltenni: létezik-e egyáltalán ellentét a hazugság és a meggyőződés között?”[19] Szerintem ez a kérdés jelenti az Antikrisztus tetőpontját, hiszen az ideáig vezető úton válaszokat kaptunk megannyi kérdésre, amelyek a legérzékenyebb területeket vizsgálják: papság, Megváltó, csandála-morál. Viszont az, hogy a hazugság átalakulása meggyőződéssé a legveszélyesebbnek hitt ellenségnek tekinthető, ez magyarázza mindazt a történelmi folyamatot, amely során a kereszténység ilyen mértékben eltorzult. „(...)a fiúban meggyőződésé válik az, ami az apában még hazugság volt.”[20] Hogyha a Jézus által hirdetett tanok már Pál apostolnál eltorzultak, akkor ez a deformáció az évezredek során sokkal szélesebb körben, úgymond szájról-szájra, és egyre kevesebb eredetiséggel terjedt tovább jelen korunkig. Véleményem szerint a legjobban járható út az lenne, hogyha lehetőségünk lenne megvizsgálni minden olyan írást, amely a Bibliából a különböző zsinatok vitái során valamilyen módon kikerült.
Szó esik a nők keresztény ideológia szerinti ábrázolásáról is. A teremtés egyértelműen elutasítja a nőt, hiszen ő vitte kísértésbe Ádámot, és tulajdonképpen ő a felelős a tudomány kialakulásáért is. A Bibliában a házasság, és válás tana egyértelműen elítéli az asszonyt, hiszen elvált nővel való újraházasodás paráznaságnak tekinthető. Viszont Nietzsche szembeszáll ezzel a kérdéssel, és Manu törvénykönyvét hozza fel példának, amely szerint „Egy asszony szája, egy lány keble, egy gyermek imája és az áldozat füstje mindig tiszta”. Furcsa módon a szerző nem csak az érintetlen nőket helyezi védőszárnya alá, hanem az asszonyokat, gyermekeket is; nem véletlenül hozta fel ezt az idézetet az általa említett forrásból. Magát a törvénykönyv kialakulását is járható útként mutatja fel, hiszen hosszú évek tapasztalatára, és az így kialakuló tanok belátására alapul. „Egy olyan törvénykönyv, mint amilyen Manué, úgy keletkezik, mint ahogyan általában minden jó törvénykönyv: hosszú évszázadok tapasztalatát, okosságát, és kísérleti morálját összegzi, lezár és nem teremt semmi újat.”[21]
Nietzsche egyenlőséget tesz a keresztény és az anarchista között is. Ez abból az alapgondolatból következik, hogy „Valójában nem mindegy, hogy mi célból hazudunk: hogy megőrzünk, vagy elpusztítunk-e vele valamit.”[22] Megőrzésen jelen esetben a fent említett apa-fiú, hazugság-meggyőződés ok-okozati párjait érti, de a pusztítás már a Római birodalom bukásának példájával vizsgálja a kereszténység általi bomlasztás aspektusait. Véleményem szerint Nietzschéből kiindulva a keresztény olyan jelenségnek tekinthető, ami rombolás által épít. Hiszen az eredeti Jézus általi tanokból számtalan információ lemorzsolódott, és erre önmagában csak egy közösséget, egyházat lehetett felépíteni. Viszont az által, hogy az imperium romanum megdőlt, úgy a kereszténység behatolhatott a kultúra kialakulásának előszobájába is, ennek ára az volt, hogy minden, ami egykor római volt, utána „germánok, és más senkiházik”[23] által élhető területté vált. Nietzsche szerint Róma aktívan küzdött ez ellen a folyamat ellen, a szerző Lucretiust hozza fel példának, aki világosan leírja, hogy Epikurosz nem a pogányságnak üzent hadat, hanem a „látens kereszténységnek”[24]. És győzedelmeskedhetett volna, hogyha Pál nem lép közbe, és általa hogyan lehetett „lángba borítani a világot”[25]. Ezt a gondolatot legjobban a következő idézet fogja össze: „Ez volt az ő látomása a damaszkuszi úton: felfogta, hogy 'a világ' elértéktelenítéséhez szüksége van a halhatatlanságba vetett hitre; felfogta, hogy a 'pokol' fogalma még Róma fölött is úrrá lesz.”[26]
Összességében a mű áttekintése során arra a következtetésre jutottam, hogy Nietzsche minden olyan aspektusra igyekezett kitérni, amely a történelem, és kultúra mai állása szerint is érzékeny támadási felületet képvisel a keresztény ideológiában, a papságról és Bibliáról alkotott vélemények vizsgálatában. Rövidsége ellenére komplex módon tartalmazza a legtöbb történelmi mérföldkövet, hűen igazodva azokhoz a tényekhez, amelyeknek egyúttal több értelmezése is lehet. Leszámítva az olykor antiszemita hangvételű megfogalmazásokat, az Antikrisztus szerintem mindenki számára elgondolkodtató alapmű lehet, aki hitben és tudományban is törekszik az auera mediocritas[27] megtartására.
[1] Előszó, 7. oldal
[2] 9. oldal, 2. fejezet
[3] 10. oldal, 3. fejezet
[4] 14. oldal, 7. fejezet
[5] 14. oldal, 7. fejezet, (békeszerető, gazdag nép)
[6] 15. oldal, 7. fejezet
[7] 118, oldal, 8.
[8] 25. oldal, 15. fejezet
[9] 25. oldal, 15. fejezet
[10] 41. oldal, 25. fejezet
[11] 89. oldal, 35. fejezet
[12] 64. oldal, 39. fejezet
[13] 76. oldal, 45. fejezet
[14] 78. oldal, 45. fejezet
[15] 81. oldal, 47. fejezet
[16] 81. oldal, 47. fejezet
[17] 82. oldal, 47. fejezet
[18] 90. oldal, 52. fejezet
[19] 96. oldal, 55. fejezet
[20] 96. oldal, 55. fejezet
[21] 100. oldal, 57. fejezet
[22] 104. oldal, 58. fejezet
[23] 104. oldal, 58. fejezet
[24] 105. oldal, 58. fejezet
[25] 105. oldal, 58. fejezet
[26] 106. oldal, 58. fejezet
[27] Arany középút
A szerző saját művét egy teljesen rendhagyó, szószóló elméletnek tartja, amelyet csak olyan emberek érthetnek meg, akik akarják az igazságot. „Új fülek új zene számára. Új szemek, melyek a legtávolabbi dolgokra néznek. Új lelkiismeret olyan igazságok számára, melyek mostanáig némák maradtak.”[1] Ez az igazság úgymond fellebbenti a fátylat a papság tevékenységéről, a keresztény ideológia nagymértékű torzulásáról.
Az alapelv, mi szerint a legkárosabb bűn az, hogy részvétet érzünk azok iránt, akik „félresikerültek és gyengék”[2] mind a kereszténység ellen irányul. Nietzsche szerint a hatalom érzésének akarása, a hatalom növelése számít jónak, a gyengeséget nagymértékben elutasítja, rossznak vallja. Az ez által megfogalmazott embertípus félreértésre, és antiszemitizmusra ad okot, hiszen hasonló értékeket fogalmaz meg ezzel kapcsolatban: „magasabb értékű, életrevalóbb s ígéretesebb jövőjű”[3] Ennek a legerősebb ellentéte, (az előbb említett fajtól való félelemből adódóan) maga a keresztény ember. Ennek eredményeként már kialakulnak első képeink arról, hogy mit tart a szerző a kereszténység alapvető problémaforrásának.
Hiszen egy olyan „fajról” van szó, amely a hit zászlaja alatt bármilyen megmozdulásra szert tehet, ítélkezhet, véleményt nyilváníthat, és szent törvényeket hozhat büntetlenül, noha ezekről nincs olyan ítélkező fél, aki egyáltalán felülbírálhatná. Minden ellen, ami igazságos, tiszta gondolkodásmódot képvisel, azt sem a keresztény ember, sem a papság nem nézi jó szemmel. Nietzsche szerint ez egy „életre-halálra szóló háború”, amely megvívásának folyamatát jelen korban is szemmel kísérhetjük. Egyetértek azzal, amely megkérdőjelezni azt a gondolatot, mi szerint a szellemiség legfőbb értékeit kísértésnek kellene érezni. Hiszen mi alapján ítéltetik meg a születéstől tartó, eredendő bűnösség?
Az Antikrisztusban folyamatos vonalat kap a „décadence” fogalma, amely eredetileg romlást, romlottságot jelent. Nietzsche szerint „décadence” mindaz, amely szolgál a romlásnak, a gyengeségnek, és a hatalom hiányának. Egyúttal romlásnak lehet nevezni azt is, hogy miért történhet meg az, hogy az ember a gyengébbet választja? Személyes tapasztalat, és számos közhely szerint a nehezebb út az, amely pallérozza a lelket. Ilyen módon gondolkodva értettem meg azt, hogy a kereszténység számos ígérete az üdvösségről nem lehet teljes mértékben igazság, hiszen maga a születéstől származó bűnösség, a későbbi félelem a vétségekből adódóan mind olyan alapvető félelemérzetet kelt, amely hosszú távon hátrányos helyzetbe hozza a hívő embert. „Az ember veszít erejéből, ha részvétet érez. Az az erőveszteség, mellyel a szenvedés már magában megrövidíti az életet, csak fokozódik és hatványozódik a részvét által”.[4] Ez az emberi ösztönök teljes tagadását jelenti számomra, amely szinte az élet szépségeinek tagadását is maga után vonja. És Nietzsche szerint ez az, ahol a „hyperboreiosz”[5] szerű filozófusnak közbe kell lépnie. Az élet tagadása, és nihilista gondolkodás ellen, „itt használni kell a szikét”[6].
Nietzsche szerint a teológus hivatalból tagadja az életet, mindenfajta tudományt, ésszerű gondolkodást, és a becsületet. Itt érezhetjük azt a fölényt, amellyel a pap felülkerekedik ezen kérdésekről alkotott tanításokban, hiszen ő a szeplőtlenséget, szentséget tartja elsődlegesnek, és egyúttal vétózhatatlannak. Ez által az irányvonal által vesztünk az alapvető igazságérzetünkből, véleményem szerint bármilyen kérdésről legyen is szó, amelyet ésszerű módon vizsgálunk meg; előbb utóbb falba ütközteti a keresztény vallás valamely motívuma. Ahogy a tudományok visszakanyarodnak előbb-utóbb a filozófiához, úgy pl. a keresztény hit szerint a teremtés, evolúció is folyamatosan kap teológiai eredetű magyarázatot. Számomra a tudományok által felhozott eredmények azért követhetők, mert mindenfajta eredményt, jelenséget bizonyítani szükséges. És az a lépéssorozat, ami alapján új bizonyítékok születnek, önmagában a tudomány fejlődését jelentik; és jelen esetben semmi szükség teológiai magyarázatra. Csak ahogy a tudományos kísérletek meghasonulnak az által, hogy számos bizonyítás akár egy életet is igényel, az idő elteltével az emberiség visszakanyarodik ahhoz, hogy teológiai vonalon kezdjen gondolkodni. És jórészt a szerző ezért fogalmaz meg egy alapvető hatalmat ezek fölött az emberek felett, akik felett végül a Hit uralkodik (győzedelmesen).
Nietzsche másik legkedveltebb fogalma a csandála. „Egyike a legmegvetettebb hindu kasztnak Indiában, mai jelentése is ezt tükrözi: tisztátlan foglalkozást űző, megvetett ember, söpredék.”[7] Ez a megnevezés szoros kapcsolatban áll a décadence -szel, hiszen a csandálát képviselő ember egyúttal birtokában van egyfajta fikciónak. Ezt a szerző az „Isten”, „lélek”, „szellemek” szavakban foglalja össze, amelyek mind a képzelet szüleményei. „E tiszta fikció-világ abban abban különbözik az álomvilágtól – mégpedig nagyon is hátrányára -, hogy az utóbbi a valóságot tükrözi vissza, míg amaz a valóságot meghamisítja, elértékteleníti és tagadja.”[8] Számomra is sokkalta kézzelfoghatóbb az álmokat megérteni, mint józan ésszel gondolkodni arról, hogy mit takar keresztény értelemben a „lélek”, „bűn”, „Isten országa”. Az a fajta győzelem, amely a bizonytalan embert félelemérzetre készteti a teológus által, a décadence legnyilvánvalóbb formája. „A kellemetlenség érzésének az örömérzet fölötti túltengése az oka ama fiktív morálnak és vallásnak: egy ilyen túltengés azonban a décadence képletét nyújtja...”[9]
Nietzsche a keresztény ideológiát számos helyen a buddhizmussal állítja szembe. Véleménye szerint az utóbbi realisztikus, és pozitivista vallás. Ebben a tekintetben kikristályosodik a félelemmel kapcsolatos kontraszt, mi szerint a kereszténységben jórészt folyamatos félelem honol a vétkek által; a buddhizmus viszont nyugalmat, és háborítatlanságot hirdet, ahol hiányzik a nagymértékű ingerelhetőség, és a kategorikus imperatívusz egyaránt. Vérmérséklet tekintetében a kereszténység szangvinikus jeleket mutat, míg a buddhizmus hűvös, szelíd, és így is éppen olyan bölcselkedő tud maradni.
Nietzsche joggal vizsgálja tüzetesebben a zsidóság, és egyúttal a kereszténység gyökereit, Izrael történelmének pálfordulását magyarázva. Kezdetben Jahve a nép önérzetének volt közvetlen kifejeződése, majd az anarchia, és az asszír hatások által ez az istenség már nem volt összhangban Izraellel. A papok megjelenése behozta a „jutalom”, valamint az „engedetlenséget megtorló büntetés” fogalmát. Először itt jelent meg az a differencia, amely az igazságosság istenét egyfajta követelő istenné tette. „Egy olyan Isten, aki követel – egy olyan Isten helyett, aki segít, aki utat mutat, s aki lényegében nem más, mint szó, a bátorság és önbizalom mindahány sikeres megnyilvánulásának szava...”[10] Jelen korunkban számos ember törekszik arra, hogy alternatív gondolkodását Istenről megpróbálja teológia mentesen megfogalmazni. Ez alapján sokféle megnevezést találunk Istenre, például „Sors”, vagy „Jóakaró”. De valamilyen oknál fogva egyre többször tapasztalható az, hogy az ember direkt kerülőutat jár be, hogy ne kelljen magát az „Isten” terminust használnia. Ez kételkedésre ad okot azzal kapcsolatban, vajon miért van ez a tartózkodottság? Nem a divatos, kereszténység derékba töréséről szóló könyveket, filmeket, és teóriákat veszem alapul, hiszen ahogy a tudománynak, ezeknek a médiumoknak is szigorú bizonyításra van szüksége – már ha találunk köztük olyat, amely nem erősen fikció alapú. Hanem egyfajta szabad gondolkodás kifejlődése van készülőben mindazonáltal, hogy milyen hatásoknak, szocializációnak, hitről szóló tannak van kitéve az egyén.
A szerző egyetlen helyen oldja fel a a megváltóval kapcsolatban fogalmazott feszültséget. „Ez az 'örömhírhozó' úgy halt meg, ahogyan élt, ahogyan tanított – s nem azért, hogy 'megváltsa az embereket', hanem azért, hogy megmutassa, hogyan kell élni. A gyakorlat az, amit hátrahagyott az emberiségnek (…) gyalázkodással és gúnyolódással szemben – magatartását a kereszten.”[11] Ez az a fejezet, amelynél hogyha a kontextust nem ismernénk, joggal hihetnénk prédikációnak a vezérgondolatot.
Amely az eredeti keresztény ideológiát igaz módon képviseli, az nem egy népcsoport, ország, vagy forrásmű, hanem egyetlen személy, Jézus Krisztus volt. Nietzsche félreértést vél felfedezni abban a terminusban, hogy „kereszténység”, hiszen minden hittétel, amely még kicsit sem szenvedett torzulást, az egyedül Jézusban kristályosodik ki. A Biblia, és a különböző apokrif irodalom már erősen magán viseli annak a fajta hamisításnak a jeleit, amely az Antikrisztus szerint számos írást hagyott ki szándékosan a szent könyvből. Jézus halálát követően úgymond vele halt maga az Evangélium is, és így lett belőle - Jézus élete nélkül - egyfajta „Dysangelium”. („Az 'Evangélium' meghalt a kereszten.”[12]
Nietzsche számos hittételt mutat be a fent említett „dysangelium” elmélettel kapcsolatban, és azokat egy-két mondat erejéig ércesen kommentálja is. Ilyen például: „'A ki pedig megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik.' (Márk 9,42) – Mily evangélikus!...”[13] Valóban az Antikrisztus szerint ellentmondásos példákat hoz fel, de ilyen értelemben a Biblia szinte bármelyik pontja kétségessé tehető, hasonlóan kritikus módon. Hogyha a keresztények szent könyvét, és az Antikrisztust vesszük alapul, akkor véleményem szerint egy olyan útvesztőbe jutunk, ahol megkérdőjeleződik a tiszta ésszel való vizsgálat, hiszen az éles fogalmazás, és ítélkezés befolyásoló erővel hat, kivéve, ha készek vagyunk pártatlanul vizsgálni mindkét „fél” mondanivalóját. A fent említett idézet nem is tulajdonképpen a Nietzsche által megfogalmazott Isten ellen irányul, hanem a Márk könyvében található szövegkörnyezet szerint teljes mértékben a bűnre utal. Noha a bűn Isten ellen van, inkább azt érdemes vizsgálni, vajon mi számít ebben az esetben „bűnnek”. A keresztény oldalt tüzetesebben szemügyre véve, amely toleranciát hirdet másokkal szemben, megemlítendő az is, hogy az idézet szerint azt szükséges a tengerbe vetni, aki a keresztény ideológiát megkérdőjelezi: tehát itt semmilyen módon nem találunk „Aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel” aspektus szerinti türelmességet.
Érdemes megemlíteni azt, ahogyan a szerző Pál apostolról vélekedik. Számos utalást találunk arra, hogy Pál a megfogalmazott csandála pszichológia legnagyobb képviselője, és az Antikrisztusban sok helyen említett „bosszú apostolai”[14] közül ő a legmeghatározóbb jelenség. Ezt Nietzsche abból eredezteti, hogy az apostol a Jézus által tanítottakat saját véleményére formálta át, és ezzel ártó hatással volt a keresztény ideológia teljességére. „Pál le akarja rombolni az 'evilági bölcsességet': ellenségei az alexandriai iskolázottság jó filológusai és orvosai – őellenük indít háborút”.[15] Véleményem szerint a szerző ennek a küzdelemnek a kezdetére teszi azt az időszakot, amikor a kereszténység ítélete a tudományokkal szemben kialakult. Fel lehet fedezni azt az erős ellentétet, amelyet a szerző teljes mértékben ebben a fejezetben élez ki, szerinte nem élhet együtt a filológia és az orvoslás a kereszténységgel. „Az orvos azt mondja: 'gyógyíthatatlan', a filológus pedig azt, hogy 'szélhámosság'..”[16]. Hiszen mindkét ágazat a saját tudománya tárgyának vizsgálja a lényegét, és ez által csak a keresztény ellensége lehet. A tudományellenességet legfőképpen a bibliai teremtéstörténet magyarázatával tárja fel Nietzsche, amely egyértelműen pontot tesz annak a végére, milyen sorsot szán ennek a szerző. „'Nem szabad tudnod”: - a többi ebből következik. (…) Hogyan védjük meg magunkat a tudománnyal szemben? hosszú időre ez lett fő problémája.”[17]
Erős utalásokat találunk arra is, hogy a kereszténységet teljes mértékben betegségnek kell felfogni. Nietzsche ezzel a túlzással próbálja felhívni a figyelmet mindarra, amelyről összefoglalásképpen a műben olvashatunk a papságról, hittételekről, és magáról az ideológiáról. Nem beszélve arról, ahogy idiotikusnak, betegnek, fertőzöttnek vél mindenkit, aki segédkezik abban, hogy a „hazugság kedvéért hazudjanak”[18]. A hitről való kép is megfogalmazódni látszik, Nietzsche szerint „A 'hit' azt jelenti, hogy nem akarjuk tudni, mi az igaz.”
A szerző érdekes problémára hívja fel a figyelmet a következő gondolatmenettel: „Már régen megfontolás tárgyává tettem, hogy vajon a meggyőződések nem veszedelmesebb ellenségei-e az igazságnak, mint a hazugságok? (…) Ezúttal a döntő kérdést szeretném feltenni: létezik-e egyáltalán ellentét a hazugság és a meggyőződés között?”[19] Szerintem ez a kérdés jelenti az Antikrisztus tetőpontját, hiszen az ideáig vezető úton válaszokat kaptunk megannyi kérdésre, amelyek a legérzékenyebb területeket vizsgálják: papság, Megváltó, csandála-morál. Viszont az, hogy a hazugság átalakulása meggyőződéssé a legveszélyesebbnek hitt ellenségnek tekinthető, ez magyarázza mindazt a történelmi folyamatot, amely során a kereszténység ilyen mértékben eltorzult. „(...)a fiúban meggyőződésé válik az, ami az apában még hazugság volt.”[20] Hogyha a Jézus által hirdetett tanok már Pál apostolnál eltorzultak, akkor ez a deformáció az évezredek során sokkal szélesebb körben, úgymond szájról-szájra, és egyre kevesebb eredetiséggel terjedt tovább jelen korunkig. Véleményem szerint a legjobban járható út az lenne, hogyha lehetőségünk lenne megvizsgálni minden olyan írást, amely a Bibliából a különböző zsinatok vitái során valamilyen módon kikerült.
Szó esik a nők keresztény ideológia szerinti ábrázolásáról is. A teremtés egyértelműen elutasítja a nőt, hiszen ő vitte kísértésbe Ádámot, és tulajdonképpen ő a felelős a tudomány kialakulásáért is. A Bibliában a házasság, és válás tana egyértelműen elítéli az asszonyt, hiszen elvált nővel való újraházasodás paráznaságnak tekinthető. Viszont Nietzsche szembeszáll ezzel a kérdéssel, és Manu törvénykönyvét hozza fel példának, amely szerint „Egy asszony szája, egy lány keble, egy gyermek imája és az áldozat füstje mindig tiszta”. Furcsa módon a szerző nem csak az érintetlen nőket helyezi védőszárnya alá, hanem az asszonyokat, gyermekeket is; nem véletlenül hozta fel ezt az idézetet az általa említett forrásból. Magát a törvénykönyv kialakulását is járható útként mutatja fel, hiszen hosszú évek tapasztalatára, és az így kialakuló tanok belátására alapul. „Egy olyan törvénykönyv, mint amilyen Manué, úgy keletkezik, mint ahogyan általában minden jó törvénykönyv: hosszú évszázadok tapasztalatát, okosságát, és kísérleti morálját összegzi, lezár és nem teremt semmi újat.”[21]
Nietzsche egyenlőséget tesz a keresztény és az anarchista között is. Ez abból az alapgondolatból következik, hogy „Valójában nem mindegy, hogy mi célból hazudunk: hogy megőrzünk, vagy elpusztítunk-e vele valamit.”[22] Megőrzésen jelen esetben a fent említett apa-fiú, hazugság-meggyőződés ok-okozati párjait érti, de a pusztítás már a Római birodalom bukásának példájával vizsgálja a kereszténység általi bomlasztás aspektusait. Véleményem szerint Nietzschéből kiindulva a keresztény olyan jelenségnek tekinthető, ami rombolás által épít. Hiszen az eredeti Jézus általi tanokból számtalan információ lemorzsolódott, és erre önmagában csak egy közösséget, egyházat lehetett felépíteni. Viszont az által, hogy az imperium romanum megdőlt, úgy a kereszténység behatolhatott a kultúra kialakulásának előszobájába is, ennek ára az volt, hogy minden, ami egykor római volt, utána „germánok, és más senkiházik”[23] által élhető területté vált. Nietzsche szerint Róma aktívan küzdött ez ellen a folyamat ellen, a szerző Lucretiust hozza fel példának, aki világosan leírja, hogy Epikurosz nem a pogányságnak üzent hadat, hanem a „látens kereszténységnek”[24]. És győzedelmeskedhetett volna, hogyha Pál nem lép közbe, és általa hogyan lehetett „lángba borítani a világot”[25]. Ezt a gondolatot legjobban a következő idézet fogja össze: „Ez volt az ő látomása a damaszkuszi úton: felfogta, hogy 'a világ' elértéktelenítéséhez szüksége van a halhatatlanságba vetett hitre; felfogta, hogy a 'pokol' fogalma még Róma fölött is úrrá lesz.”[26]
Összességében a mű áttekintése során arra a következtetésre jutottam, hogy Nietzsche minden olyan aspektusra igyekezett kitérni, amely a történelem, és kultúra mai állása szerint is érzékeny támadási felületet képvisel a keresztény ideológiában, a papságról és Bibliáról alkotott vélemények vizsgálatában. Rövidsége ellenére komplex módon tartalmazza a legtöbb történelmi mérföldkövet, hűen igazodva azokhoz a tényekhez, amelyeknek egyúttal több értelmezése is lehet. Leszámítva az olykor antiszemita hangvételű megfogalmazásokat, az Antikrisztus szerintem mindenki számára elgondolkodtató alapmű lehet, aki hitben és tudományban is törekszik az auera mediocritas[27] megtartására.
[1] Előszó, 7. oldal
[2] 9. oldal, 2. fejezet
[3] 10. oldal, 3. fejezet
[4] 14. oldal, 7. fejezet
[5] 14. oldal, 7. fejezet, (békeszerető, gazdag nép)
[6] 15. oldal, 7. fejezet
[7] 118, oldal, 8.
[8] 25. oldal, 15. fejezet
[9] 25. oldal, 15. fejezet
[10] 41. oldal, 25. fejezet
[11] 89. oldal, 35. fejezet
[12] 64. oldal, 39. fejezet
[13] 76. oldal, 45. fejezet
[14] 78. oldal, 45. fejezet
[15] 81. oldal, 47. fejezet
[16] 81. oldal, 47. fejezet
[17] 82. oldal, 47. fejezet
[18] 90. oldal, 52. fejezet
[19] 96. oldal, 55. fejezet
[20] 96. oldal, 55. fejezet
[21] 100. oldal, 57. fejezet
[22] 104. oldal, 58. fejezet
[23] 104. oldal, 58. fejezet
[24] 105. oldal, 58. fejezet
[25] 105. oldal, 58. fejezet
[26] 106. oldal, 58. fejezet
[27] Arany középút
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése